Ennek a 200 éves kort is elérő hüllőnek a védelmét még Charles Darwin kezdeményezte a 19. században.
Az aldabrai óriásteknős (Aldabrachelys gigantea) a szárazföldi teknősfélék családjába tartozik. Nevét élőhelyéről, a Seychelle-szigetekhez tartozó Aldabra-atollról kapta, ami a világ második legnagyobb korallzátonyokból felépülő szigetcsoportja, és egyike az UNESCO világörökségi helyszíneinek.
Az óriáshüllők fennmaradt fosszíliáiból arra következtethetünk, hogy Ausztrália és az Antarktisz kivételével valaha az összes kontinenst benépesítették. Az indiai-óceáni szigeteken élő fajok nagy része mára sajnos kihalt. Az aldabrai óriásteknős védelmét Charles Darwin kezdeményezte. Az 1874-ben Gordon Hamiltonnak, Mauritius és az akkoriban hozzátartozó Seychelle-szigetek kormányzójának írt leveléből tudjuk, hogy Darwin a faj kihalásától tartva egy konzervációs projekt létrejöttét sürgette más indiai-óceáni szigeteken is. A kormányzó végül elrendelte az óriásteknősök Mauritiusra történő betelepítését és tenyésztését.
A faj egyedszáma stabilnak mondható, annak ellenére, hogy korábban olajáért és húsáért is vadászták ezt a hüllőt. Az Aldabra-atoll szigetein több mint 100 ezer példány él, és környezetüket ma már óvják az emberi tevékenységtől. Egy kisebb izolált populáció található a Zanzibár melletti Changuu szigetén is. A Mauritiushoz tartozó Rodriguez-szigeten pedig a faj fenntartásával foglalkoznak, fényképeimet itt, a François Leguat Óriásteknős Rezervátumban készítettem.
Ezek az állatok nagyon hasonlítanak a híres galápagosi óriásteknőshöz. Világosbarna páncéljuk nagyjából 90-120 centiméter hosszú és 160-250 kilogrammot nyom. A nőstények némileg kisebbek a hímeknél. Vastag, oszlopszerű lábukat kemény szarupikkelyek borítják, és a tengeri teknősökkel ellentétben nincsenek úszóhártyáik, bár ezek a hüllők is kiválóan úsznak. Nyakuk különösen hosszú, így könnyedén elérik az akár egy méter magasra nyúló bokrok leveleit is. Páncéljuk élőhelyüktől függően lehet kupolaalakú és lapos is. Azok az egyedek ugyanis, melyek csak a földön szerzik táplálékukat, domborúbb páncélzatot viselnek, mint a cserjékről legelésző társaik.
Ez a faj alapvetően növényevő. Füvekkel, levelekkel és növényi szárakkal táplálkoznak, néha azonban a kisebb gerincteleneket és a dögöket is megeszik. A fogságban élő egyedek gyümölcsöket is fogyasztanak, az almát és a banánt különösen szeretik. Mivel természetes élőhelyükön kevés friss víz áll rendelkezésükre, folyadékszükségletüket elsősorban a táplálékukból fedezik, és jól tűrik a szárazságot.
Az óriásteknősök magányosan és közösségbe tömörülve is megtalálhatók a természetben. Általában reggel aktívak, ekkor keresnek élelmet, majd a hőmérséklet emelkedésével a földbe ásott üregükbe vagy egy árnyékos mocsárba vonulnak vissza.
Az ivarérett kort 20-25 évesen érik el. A párzási időszak februártól májusig tart, ekkor a nőstény 10-25 tojást rak le egy homokba ásott lyukba, a tojások fele viszont terméketlen. A kis teknősök nagyjából 8 hónap múlva bújnak ki, és 6 centiméter hosszúak születésük pillanatában. A tengeri madarak és az ember által a szigetekre behurcolt patkányok sokukat elragadják ilyenkor, a felnőtt egyedeknek az emberen kívül azonban nincs természetes ellenségük.
Az aldabrai óriásteknős elérheti a 200 éves kort is, egyike a legtovább élő fajoknak a Földön. A legidősebb ismert egyed, Adwaita, 255 éves volt. A feljegyzések szerint 1750-ben született, és brit tengerészek ajándékozták Robert Clive-nak, a Brit Kelet-indiai Társaság akkori vezetőjének, aki 1875-ben a kalkuttai állatkertnek adományozta. Adwaita itt élt élete végéig és 2006-ban pusztult el.