Cserepesteknős

Ez a tengeri vándor az egyetlen szivacsevő hüllőfaj a világon.

A közönséges cserepesteknős (Eretmochelys imbricata) a tengeriteknős-félék családjába tartozik. Súlyosan veszélyeztetett. A tojásait fosztogató ragadozók, a környezetszennyezés és az ember egyéb tevékenysége is fenyegeti létezését. Értékes páncéljából pedig különféle használati tárgyakat készítenek.

A térítők között mind a három óceánban és a hozzájuk kapcsolódó tengerekben honos. Életének jelentős részét a nyílt óceánban tölti. Vándorló faj, a partmenti zátonyokig és a sekély lagúnákig nagy távolságokat tesz meg. Réunion szigetén, a tengeri teknősök tanulmányozásával foglalkozó Kélonia Intézetben közelebbről is meg tudtam figyelni ezt az állatot.

Eretmochelys imbricata

Teste akár 1 méteresre is megnőhet, súlya 45-75 kilogramm között mozog. Páncélja 63-90 centiméter hosszú, és szürkés-barnás árnyalatú bőréhez hasonlóan színe nagyban függ élőhelyétől, a víz hőmérsékletétől és a fényviszonyoktól is. Páncélja lemezeit borostyánsárga foltok tarkítják. A többi tengeri teknőstől könnyen meg lehet különböztetni, mivel felső állkapcsa horgos, feje vége pedig csőrszerű. Mellső végtagja jóval hosszabb, mint a hátsó, és mellső úszóján 2 karom található.

Alapvetően mindenevő, de táplálékának jelentős részét szivacsok teszik ki. Mindemellett algákat, medúzákat és tengerirózsákat is eszik. Az általa elfogyasztott csalánozók mérge ugyan ártalmatlan a cserepesteknősre, de mivel sok toxikus anyag halmozódik fel a testében, azok akár végzetesek is lehetnek a rátámadó ragadozókra. Az európai embernek húsa fogyasztása biztos hasmenést és hányást okoz, de halálos mérgezéssel is járhat az ilyen ínyencfalat. Ennek ellenére egyes törzsek mégis rendszeresen eszik, Kínában pedig valaha az egyik legkedveltebb csemege volt.

Kétévente párosodik, az Atlanti-óceánban élő alfaj általában áprilistól novemberig, míg az Indiai-óceánban lévő szeptembertől februárig. A cserepesteknős mindig arra a partszakaszra tér vissza fészket rakni, ahol maga is a világra jött. A nőstény az éjszaka folyamán egy gödröt ás a partmenti fövenyen, amelybe körülbelül 140 tojást rak le, majd befedi őket homokkal. Ezután visszatér a tengerbe, és az utódok gondozásával nem foglalkozik. A kicsik 2 hónappal később, mintegy 24 grammnyi súllyal, éjjel bújnak ki a tojásból, és azonnal a vízbe igyekeznek.

Átlagosan 30-50 évig él a természetben, és élete nagy részét magányosan tölti el.