Vörös virágnád

Ezt a trópusi virágot már az amerikai őslakosok is termesztették az Andok északi hegyvonulatain.

A virágnád (Canna indica) a gyömbérvirágúak rendjébe és a kannafélék családjába tartozik. Angolul afrikai nyílgyökérnek is hívják, bár valójában Amerika trópusi területeiről származik: az USA délkeleti államaiban, Mexikóban és a Karib-térségben honos. Az ember betelepítette Európába, Afrikának a Szaharától délre fekvő vidékeire, Délnyugat-Ázsiába és Óceániába is. Réunion szigetén, a Salazie völgykatlanban túráztam, amikor rábukkantam erre a csodálatos növényre, mely vörös virágaival egyből kitűnt a csupa zöld tájból, és úgy festett, mintha lángnyelveket növesztett volna.

Canna indica

A virágnád 0,5-2,5 méter magasra nő meg. Hosszú és széles levelei vannak. Piros virágai hermafroditák, a növény ugyanis önbeporzás útján szaporodik, és végül toktermést hoz. Kapszulái sok apró fekete magot tartalmaznak, melyek tölténygolyóra hasonlítanak. A magok viszonylag nehezek, a vízben elsüllyednek, és elég kemények ahhoz, hogy kilőve átüssék a fát is. A BBC forrásai szerint a 19. századi indiánlázadás idején a katonák lövedékként használták, miután kifogytak a töltényből. Másik köznapi elnevezése, az indián puskagolyó is erre utal. Egyes népek ékszert készítenek a magokból, mások pedig hangszerekhez használják fel őket. Míg Réunion szigetén a kayamb nevű idiofon ütőhangszerbe teszik, addig Zimbabwében a hosho, egy tökféléből készített csörgő belsejébe töltik.

Canna indica

A virágnádat ma már főleg dísznövényként termesztik, valaha viszont fontos élelmiszerforrása volt a bennszülött törzseknek. A növény 60 centiméter hosszú rizómája ehető. Nyersen is fogyasztható, de megsütve finomabb, és a burgonyakeményítő kivonásával különleges édességeket készítenek belőle. A spanyol hódítók a 16. században figyeltek fel rá Peruban, ahol az őslakosok az édesburgonyával, a maniókával és az arracacha nevű gyökérzöldséggel együtt széles körben termesztették. Cuzco megye Paruro tartományában még az 1960-as években is jelentős élelemnek számított, és elsősorban úrnapján, a Szentháromság ünnepét követő májusi vagy júniusi csütörtökön ették. Archeológiai kutatások bebizonyították, hogy évezredekkel korábban, a mai Ecuador területén élt Las Vegas kultúra, és Peru tengerparti vidékéről származó Sechin kultúra is használta a növényt.